" A művészet egy külön világ. Mindegy melyik ágát nézzük. A festészet, a zene, a tánc...mind egy külön világba repítenek el minket. S mind a saját maga, gyönyörű és elbűvölő világába. A művészet egy valami, amiben egyszerre megtalálod a mindent és a semmit. Ránézel egy festményre és mond neked valamit. Mindegy mi van a képen, az megfog szólalni benned. Valamit mondani fog. Hatással lesz rád. A művészet hatással van az emberekre. És, hogy vajon honnan lehet megállapítani, hogy mi az igazi művészet? Nos, mindenkinek más. De egy mégis közös: a művészet az, amikor a hideg futkos a hátadon és megmozdít benned valamit. Bármit. Életre kelt egy mélyen bennünk szunnyadó érzést, amely szépen lassan ébredezni kezd, aztán a többi már jön magától. Legyen szó színházról, írásról, énekről, az teljesen mindegy. A lényeg, hogy művészet mindenkiben képes felébreszteni azt a mélyen lappangó érzést. Mert ez az érzés mindenkiben ott van. Hisz az igazi művészet nem tesz mást, csak előcsalogatja a művészt, ami mindannyiunkban benne van..."

- Néha úgy érzem, legszívesebben felugranék egy vonatra. Nem nézném honnét jön vagy hová tart. Csak felszállnék rá, és elmennék vele. Messzire. Nagyon messzire. Mert gyakrak úgy érzem, hogy jó lenne kiszakadni ezekből a nyomasztó, és szörnyen monoton mindennapokból. Messzi kerülni az őrülettől és a minket körülvevő hasonlóan őrült emberektől. A botrányoktól és a veszekedésektől. Csak utaznék, és leszállnék egy teljesen ismeretlen helyen. Egy helyen amit nem ismerek s ahol engem se ismer senki. Céltalanul bolyonganék és élvezném, hogy szabad vagyok. Céltalan és szabad. Csak mennék jobbra aztán balra. Tenném amit a szívem sugall. Megfelelési kényszerek, elvárások és utasítások nélkül. Érted miről beszélek? - meredtem a kikőtőre, ahol nem volt senki más rajtunk kívül. Ami persze nem meglepő, hiszen ki járna ilyen késő este a kikötőben?
- Értem. Ó, hogyne érteném. De van egy hátránya is. - felelte Eliot, gyászos tekintettel maga elé bámulva.
- Hátránya?
- Igen. - mondta. - Mert ha mindez valóban megtörténne, akkor valószínűleg soha többé nem jönnél vissza. Hisz mégis ki akarna vissza jönni ide?
- Nos. Azt nem mondtam, hogy nem jöhetsz velem. - válaszoltam mosolyogva. - Lehetünk ketten is céltalanul szabadok. Legalább akkor nem nekem kéne cipelnem a hátizsákom. Hozhatnád te is, ha már ketten lennénk. - ezt hallva Eliotból kitört a nevetés. Fájdalmas és hitetlen nevetés..." 

"- Nincs semmi jó az életben. Egy nagy szívás az egész. Pocsék úgy, ahogy van.
  - Nos, ha a kutyámhoz is úgy szólnál, hogy  "Hé, te korcs gyere ide és adj egy pacsit", akkor valószínűleg az sem menne oda hozzád, és adna pacsit. Bár, az elképzelhető, hogy megharapna. Igen. Ez sokkal inkább valószínűbb."

"- Én nem szeretem a változást!
  - A változás ezt leszarja."

"Nem kell, hogy mindenre legyen magyarázat, nem kell mindent érteni. Nem szükséges, hogy minden kérdésre legyen válasz és az sem kell, hogy minden miért-re legyen magyarázat. Nem kell túl bonyolítani a dolgokat. Néha, csak hagyni kell, hogy minden úgy legyen ahogy lennie kell..."

"A dolgok pillanatok alatt össze tudnak dőlni. Mint egy kártyavár. De mond csak: akkor mi van?! Ha a kártyavár összedől, összedől. Na, és?! Majd újra össze rakják. Mindig összerakják."

"- Tudod mi az ember legnagyobb fegyvere?
  - Egy atombomba?
  - A döntései. Mert egy jó döntés és az atombomba a helyén marad, egy rossz döntés és akár egy egész város is felrobbanhat. Erről pedig nem a bomba tehet, hanem az aki úgy döntött, hogy útjára indítja azt! A döntéseink megalapozzák a tetteinket. És ha valami balul sül el, az a mi hibánk lesz. A mi döntésünk végeredménye..."