- Néha úgy érzem, legszívesebben felugranék egy vonatra. Nem nézném honnét jön vagy hová tart. Csak felszállnék rá, és elmennék vele. Messzire. Nagyon messzire. Mert gyakrak úgy érzem, hogy jó lenne kiszakadni ezekből a nyomasztó, és szörnyen monoton mindennapokból. Messzi kerülni az őrülettől és a minket körülvevő hasonlóan őrült emberektől. A botrányoktól és a veszekedésektől. Csak utaznék, és leszállnék egy teljesen ismeretlen helyen. Egy helyen amit nem ismerek s ahol engem se ismer senki. Céltalanul bolyonganék és élvezném, hogy szabad vagyok. Céltalan és szabad. Csak mennék jobbra aztán balra. Tenném amit a szívem sugall. Megfelelési kényszerek, elvárások és utasítások nélkül. Érted miről beszélek? - meredtem a kikőtőre, ahol nem volt senki más rajtunk kívül. Ami persze nem meglepő, hiszen ki járna ilyen késő este a kikötőben?
- Értem. Ó, hogyne érteném. De van egy hátránya is. - felelte Eliot, gyászos tekintettel maga elé bámulva.
- Hátránya?
- Igen. - mondta. - Mert ha mindez valóban megtörténne, akkor valószínűleg soha többé nem jönnél vissza. Hisz mégis ki akarna vissza jönni ide?
- Nos. Azt nem mondtam, hogy nem jöhetsz velem. - válaszoltam mosolyogva. - Lehetünk ketten is céltalanul szabadok. Legalább akkor nem nekem kéne cipelnem a hátizsákom. Hozhatnád te is, ha már ketten lennénk. - ezt hallva Eliotból kitört a nevetés. Fájdalmas és hitetlen nevetés..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése