"...És ebben a pillanatban valami megtört bennem. Sírni akartam de képtelen voltam rá. Ez az egész olyan elcseszett volt. Néhány másodpercig visszafolytottam a nevetésem, majd mikor már nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Szívből jövő, fájdalmas, keserű nevetés. Eliot döbbenten fordult felém.
- Ez egyáltalán nem nevetséges!
- De igen. - húztam keserű mosolyra a szám. - Szörnyen nevetségesek vagyunk.
- Én képtelen vagyok nevetni. Ha egyedül lennék valószínűleg sírvafakadnék. - mondta, de hangján már éreztem a cinizmus apró szikráját. Közömbös és inkább saját magam lesajnáló tekintettel meredtem magam elé, és a kikötőt bámultam.
- Látod..ez a te bajod. Ez mindannyiunk baja. Képtelenek vagyunk nevetni saját magunkon. Inkább sírunk. De miért? Gondolj csak bele. Milyen bután hangzik már, hogy megsíratjuk magunkat? Az mégis csak bíztatóbb ha megnevetettjük saját magunk, nem? Megaztán, a nevetés sokkal hasznosabb mint a sírás. A nevetés is tud fájdalmas lenni. Aztán mire észbekapsz már csak azt veszed észre, hogy a fájó nevetés átvált valami egészen mássá. Valamivé, ami már nem is fáj..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése